AULURÓL FÖLFELÉ

Írta: Anker Alfonz

Ez évben lesz 30 esztendeje, hogy létrejött a Kottek-Anker és az Anker-Kottek dúctársi kapcsolat. Harmincöt esztendeje annak, hogy egyesületi tag vagyok.

  Kottek barátom briliáns versenyző volt a negyvenes évek elején, az most és biztosan az lesz, amíg egy galambot kosárba tud tenni. Talán csak Schaub József mérhető hozzá az országban. Kettőjüknél senki nem volt tartósabban élversenyző.

  Én magam azonban egyáltalán nem röptettem ilyen magától értetődően sima pályán. Voltam a csúcson, voltam a mélyponton és újra meg újra ostromlom megint a csúcsot, amíg csak el nem érem.  De akkor - talán még érettebb tapasztalatok birtokában ott is maradok.

Tapasztalatok...

  Hát igen, a tudatosan galambászó ember sokat felszed belőlük, és én úgy gondolom, csak jobb, ha nem fojtjuk magunkba, hanem átadjuk, hogy sokaknak megkönnyítsék az utat. Ezért írtam könyvemet, amelynek bevételeit a Délkerület galambászkodásának előmozdítására adtam, de elsősorban tenyésztés kérdéseiről írtam abban.

  Úgy véltem az ember arról írjon, amihez valóban ért. A versenyzés kérdései korábban nem érdekeltek annyira, és ebben százával vannak nálam jobbak, így hát nem írtam erről. Könyvem párja - mely elsődlegesen a versenyzés kérdéseiben merült volna el - egy szakavatott mester tollából, ez ideig nem hallatott magáról. A szaklapban is szinte hiányzik ilyen témájú cikk, nem csoda, ha a kezdőbbek ezernyi tévúton tévelyegnek, mert elhitték X-nek vagy Y-nak hitelt nem érdemlő szakvéleményét. Ezért szántam rá magam - miután az utóbbi években igenis egyre jobban érdekel a versenyzés - hogy tapasztalataimból leírjak. Hátha segít sok tenyésztőnek sportja élvezetessé tételében. 

Az "Alulról fölfelé" címet találónak tartom, mert bizony nagyon mélyről törekszem újra fölfelé éppúgy, mint több ezernyi sporttársam. Az utóbbi hat évben előbb beteg lett az állományom, melynek következményeit éveken áttartó munkával  sikerült csak megszüntetnem. Utána következett több lakásváltozás, meg nem felelő galamb elhelyezési lehetőség, míg végül - végre 51 éves koromra - olyan házhoz jutottam, ahol nagy padlásdúcot rendezhettem be magamnak, szakmai elképzeléseim szerint, mint amilyenre örök életemben vágytam, de soha a közelében sem jártam. 

  Kezdjük hát a dúccal, mely oly fontos a jó eredmények kialakításában és számtalan példát ismerünk: remek versenyzők ugyanazzal az állománnyal új dúcban labdába sem tudtak rúgni, vagy régi dúcban szerény teljesítményű állomány egy új helyen másoknál, jobb körülmények között, az eredmények sorozatát adják, ahogy ez szerte az országban érzékelhető.

  Mi az ami ezt eredményezi?

  A dúcnak minden körülmények között száraznak, huzatmentesnek, hűvös időben melegnek, kánikulában levegősnek kell lennie. A padlásdúcok rendszerint lényegesen jobbak a kert dúcoknál, mert alulról szárazabbak. Ezenkívül a galambok jobban szeretik. A kerti dúcok padlószigetelését nem lehet elég gonddal végezni. A beton nem megoldás, mert alulról nedves hideget áraszt. Erre tehát rá kell húzni valamit, vagy – téli időszakban – egy időben sikeresebb alkalmaztam 20 cm-nyi gyaluforgács mélyalmot. Legrosszabb esetben fűtőtesttel vagy infralámpával lehet operálni, de ez persze költségesebb a jó padlózat megvalósításánál.

  Az alulról hűvös és egyáltalán hideg dúcokban későn jönnek a galambok formába, ez elsősorban júliusban kezd jelentkezni, de addig értékes pontok mennek veszendőbe és sok egyéves madár veszett el. A padlásdúcoknál ellenkező a helyzet. Itt hamarabb jutnak formába a galambok, de a kánikulával egy időben ez el is fogy. A hőség az álló levegő, a fiatalokkal amúgy is zsúfolttá váló dúctérben megöli a formát. A padlásdúcokban ezért különös gondot kell fordítani a levegőcsere megoldására. Az a jó ha magas a padlástér és a dúc plafonjának fele – a fészkektől mintegy 50 cm-rel kezdődően ablak felé – dróthálóból van, hogy ott a levegő fölfelé távozhassék. Így a fészkek környéke védett, de a dúcba az ablakon, kirepülőben vagy lent elhelyezett levegő beeresztő nyílásokon bejövő levegő fölfelé kicserélődhet. Hűvös rossz időben e dróthálóra egyszerűen ráterítünk egy farostlemezt felülről, így szabályozhatjuk a hőmérsékletet.

Nagyon lényegesnek tartom a dúc kialakításában azt, hogy a padló lehetőleg farost vagy préselt lemezből legyen. Vagyis  hogy egy széles kaparó simán futhasson végig rajta, és ne akadjon el lépten-nyomon. Így gyorsan és jól lehessen takarítani.

  A takarítás fontos tényező az eredmények szempontjából. Én évek óta naponta takarítok és ez csak annyiba kerül, hogy annyival korábban kelek. Minden dúcrészemnél külön kaparó, szemétlapát és vödör van készenlétben, hogy minden azonnal kéznél legyen. Ha naponta takarítunk az sokkalta gyorsabban megy, mintha csak hetente tesszük. A padozatot, a fészkek padlózatát, az ülőkéket olyanra alakítsuk, hogy az a gyors takarítást lehetővé tegye.

  Kotymán sporttárs az ország ma messze legerősebb versenyzője évente egyszer takarít, hallottuk valahol. Ez sokakat fellelkesített. Ezért megjegyzem, hogy Kotymán Imre azért takarít évente egyszer, mert a trágyát csak lakásán keresztül viheti le és ettől a felesége nem kellően lelkesül.. Galambjai tökéletesen egészségesek, hiszen különben azonnal vége lenne nagyszerű sorozatának. Így a kiürülő trágyában nincsenek kórokozók, az nem fertőz vissza. A tenyésztők 95 százalékánál nem ez a helyzet. Ezért a kiürített trágyában való mászkálás, kivert magok abból való felcsipegetése állandó veszélyforrást jelent az állomány egészségére, ami nélkül pedig eredmény – akár a világ legjobb galambjaival – sincs. Ezért takarítson lehetőleg mindenki naponta, sőt legjobb annyiszor ahányszor csak bent jár köztük. Ezért legyen minden dúcrészben kéznél minden eszköz, így percekig sem tart. E témakörhöz tartozik az itató is.

Olyan itatókat tartsunk, melyek naponta vízzel való feltöltésre késztessenek, vagy ha nagyobbak, azokat csak egy napi adaggal töltsük fel. A több napra bent maradó víz is a fertőződés jelentős fészke a dúcban.

  Több munka?

  Persze. De ne gondolja senki, hogy félvállról vett galambászkodásból eredményt várhatunk, és a sors üldöz, ha nem nyerünk. Tartósan komoly eredmények az életben és a galambsportban is kizárólag tartósan komoly hozzáállással érhetők el.

  Rendkívül lényeges szempont az eredményes versenyzés nézőpontjából a hely és a létszám arányának kérdése. Itt aztán majd mindenki vétkezik önmaga ellen. Persze jócskán elavult versenyzési módszerünk – nagy csapatos bajnokság – hibás benne, rákényszerít, hogy még több és még több galambot tartsunk, ha ettől a dúc mérete rendszerint nem is nő. Zsúfoltság nyugtalanítja a galambokat, kevesebb az oxigén, több a trágya él kórveszély ezáltal, és a nyáron aztán még a tetejébe hozzájönnek, az új fiatalok katasztrofálissá válik a zsúfoltság. Így művészet jó eredményt elérni, s ha valaki mégis jól szerepel így is, az biztos lehet abban, hogy még fényesebben, jobban csillognának galambjai, ha normális feltételek között versenyezhetnének. A mérce 1 légköbméterre maximálisan két db galamb. Legalább is a versenydúcban kell ezt megvalósítani, bár a fiatalok sem nevelődnek előnyösen zsúfolt körülmények között.

  A versenydúcban az ülőkék a fészkekben vannak, másutt nincs. Így is a fészekszeretetre késztetjük őket. A fészkek kiképzése olyan, hogy a távollevők fészkeit ne szállhassák meg más galambok. Ez sok lelki defektustól kímélhet meg, melyek szintén több veszteséget okoznak mint gondolnánk.

  A fiatalok dúcában ülőregált (25x25-ös méretben) tartok a legjobbnak, mégpedig kivehető deszkával. Itt mindig kizárólag annyi ülő legyen bent, mint amennyi fiatal van. Ezáltal mindegyik egy helyre kényszerül, nem változtatgathat és ez is ülőkéhez, dúchoz köti ma galambot, jobban, mint a ma itt, holnap amott helyet találók esetében. A létszám feletti deszkákat egyszerűen kihúzzuk. Nagyon lényegesnek tartom és végre meg is valósíthatom, hogy a fiatalok külön dúcban tarthatom, azokat szűkösen takarmányozhatom, hogy szívós edzett szervezetűekké váljanak és ne petyhüdt húsgalambokká, mert folyton előttük a takarmány. Eddig mindig előttük volt, mert a fiatalok dúcában folyton rá kellett töltenem az újabb és újabb leválasztott fiatalokat. Ezek miatt ott kellett a takarmánynak lennie. Most leválasztás után külön kis rekeszbe kerülnek, ott tanulnak meg enni. Ezután teszek be megfelelő számú ülődeszkát nekik a regálba és rögtön bekerülnek a spártaibb körülmények közé. A várható eredmény: már fiatalkorban kialakított erősebb fészek, illetve ülőhely ragaszkodás, s edzettebbé váló szervezet, mint a tenyésztő által adott környezeti hatás (a szülők párosításában létrehozott genetikai értéken felül).

  A dúc és a galambok egészsége szorosan kapcsolódik egymással. Igaz hogy a betegségek egy része fertőzés útján kerül be kívülről, de sok egészségügyi problémát maga a dúc hajlamosít. A nedves hideg, a huzatos, pangó levegőjű – a galamb nagyon oxigénigényes – a tisztátalanul tartott padló és itatók egyformán melegágyai állományuk coccidiózis, nátha, bélférgekkel való megbetegedésének. Ezek jönnek az eredmények mennek. Ez törvényszerűség nem lehet kicselezni. Súlyos veszteséget jelentenek a fertőző betegségek is, köztük leginkább az ornitózis és a paratífusz. Nem kívánok ezek részletezésével foglalkozni csak annyit róluk, hogy a megbetegedett galambok meggyógyíthatóak, de nem tudjuk a gyógyulás után melyik marad meg kórokozó ürítőnek.  Ezért én úgy szabadultam meg korábban bekapott ilyen betegségektől, hogy rigorózusan kiselejteztem, minden paratífuszba vagy ornitózisba eső madarat, ha akár a világ legjobb tenyésztőjétől szereztem is nagy erőfeszítések árán. Ez a módszer bevált és egészen hirtelen vége lett – immár évekkel ezelőtt – e betegségeknek dúcomban. Ide tartozik az ornitózis és a paratífusz, két egymáshoz nagyon közel álló tünetekkel járó betegség. Más dolog a himlő, mely szintén vírus okozta, de egyáltalán nem jelent komolyabb gondot, a megbetegedett állat egész életére immunissá válik utána. A trichomonázis (sárga gomb) sem selejtezési ok a szülőkre vonatkozóan, mert egyszerűen megszüntethető. A sárga gombos fiatal azonban többnyire sosem lesz használható versenygalamb. Tenyészértéke ettől még nem csökken.

  Hogyan védekezzünk a behurcolt betegségek ellen?

  A szemre beteg galambot ne engedjük kosárba tenni. A berepültet, vagy betegen hazajövőt azonnal különítsük el a többitől. A legjobb a nyúlketrec szerű stelázsi erre a célra, melybe fakkonként apró lyukú dróthálót teszünk padozatul. (Volierek is legjobb ha ilyen aljjal rendelkeznek., mert a földdel érintkezők melegágyai a coccidiózisnak és egyéb bajoknak.)

  A látogatókat ne eresszük be csak úgy a dúcba. Vegyenek fel köpenyt, lábvédőt vagy papucsot, mossanak kezet fertőtlenítő – iosanos – vízben. Nevetségesen hangzik, de a látogatóotthonról a lábbelije talpán a ruháján, a kezén hozhatja házhoz nekünk a vírusokat. Tanultam abból, hogy rengeteg látogatóm révén, órákig mutogattam galambjaimat, végigfogdosva őket, majd végeztével egy kávéra leülvén nem egyszer hangzott el a hátborzongató kérdés: mondja mi az amikor a galamb szárnya lebénul és zöldet hígat trágyázik?

  Utána aztán lehet reszketni, mi következik. Az eredményeinket nem tehetjük kockára, ezért – ha szokatlanul is tűnik – a megelőzés a legjobb gyógyszer.

  Ha dúcunkban megszívleljük azokat a gondolatokat melyekről írtam, s ki-ki a maga lehetőségeihez mérten megvalósít minél többet belőlük, s állomány egészsége vonatkozásában követi a megadott elveket, akkor a sikerek betonalapja megvan.

  A következő témakör a versenyzés felépítése. Velem együtt több ezernyi alul levő, de felfelé törekvő tenyésztőnek ezt a kérdést ugyanolyan alapossággal és körültekintően kell megszerveznie, mint a dúc feltételeit és az állomány egészségét. Csak a vaktyúk is talál szemet alapon válhat bajnokká az, aki egyszerűen beteszi a kosárba a galambokat és várja mi lesz.

  Mi lesz? Hát az, hogy évről évre rendre elvesznek a galambok, mindig új egyévesekkel röptet, s közülük pár darab repül néhány helyezést, majd az is elveszik, a többi még akkor mikor fel sem iratkozott a díjlistára. Itt-ott akad egy-egy tartósan jó és ez tartja aztán a lelket a tenyésztőben a sikertelenségek mellett.

  Céltudatosság módszeresség kell ide is, és ha balszerencse késlelteti is az eredmények kibontakozását az előbb utóbb mindenképpen a tarsolyunkba kényszerült.

  Megítélésem szerint nem kell okvetlenül a bajnokságból kiindulni. Ehhez túlságosan sok galamb kell. Véleményem szerint háromszor annyi versenygalamb, mint amennyi a meghatározott csapatlétszám, és ennek kétharmada két vagy többéves galamb kell legyen.

  Kevés ember bírja és még kevesebb, aki ennyi galambnak megfelelő körülményeket is tudjon nyújtani a fentebb leírtak szerint. Mi történik tehát? Vagy túlzsúfoltságot idéz elő a dúcában , annak minden hátrányát, mint teljesítményt csökkentő tényezőt a nyakába véve, vagy pedig beerőlteti hétről-hétre a csapatba azokat a galambjait is, melyek bár nem rosszak, de le vannak hajtva, nem regenerálódtak, s ily módon kiteszi őket az elveszésnek, vagy a teljes tönkremenésnek. Ugyanígy rákényszerült eközben, hogy még éretlen, s a feladatra felkészületlen galambokkal pótolja a hiányzó létszámot, és ezek többsége is elveszik, tönkremegy.

  Biztos tartós eredmények alapja a versenyzés oldaláról a megfontolt kíméletesség! Ez furcsán hangozhat az én számból, aki 12 éve behozta a fiatalok többszöri 400 km-es utaztatásának módszerét. Az a fiatalok és szüleik szelekcióját elősegítő módszer! Más szerepe van. A versenycsapat bázisa az egyéves madár! Ezt kell kíméletesen életútjára bocsátani, ha azt akarjuk, hogy megmaradjon, hogy fokozatosan nagyobb teljesítményre legyen képes és közben ne vesszék el, vagy bumlizás közben ne vesszék ki belőle a küzdeni tudás morálja.

  Az egyéves, áprilisban, életében először nevel, és tapasztalatlanul megy kosárba. Az ilyenkor gyakran fellépő hideg, hűvös idő nagyon árt neki. Egyszerre három komoly stressz faktor terheli az egyéveseket, míg az idősebb tapasztaltaknak csak egy, az időjárás marad komolyabb akadály gyanánt. Nem lehet csodálkoznunk, hogy többé nem is ad eredményt. Ha demoralizálódik az egyéves gárdánk, az azt jelenti, hogy jövőre kevés használható kétévesünk lesz és megint sok egyéves – melyek majd megint ugyanúgy szétzilálódnak, mint az előző éviek. Így hát, sosem lesz ütőképesebb csapatunk, örökké egy helyben topogunk – az alján.

  Pedig nem az éveseink rosszak! Mi magunk feszítjük túl a húrt, mikor egyszerre három stressz faktornak tesszük ki őket.

  Mit lehet hát tenni?