ALULRÓL FÖLFELÉ II. rész

Írta: Anker Alfonz

  Neveltethetünk velük februárban, illetve márciusban, hogy a tréningek idején már csak gipsztojáson ülve kipihentek legyenek. Így két stresszfaktor marad, még mindig sok. A tapasztalatlanság okozta stresszt úgy előzhetjük meg, ha éveseinknek több apró távolságú külön tréning utat adunk. Ez fáradságos dolog, ha jó is, magam sosem csináltam. Én inkább azt teszem, hogy – legalábbis addig, amíg egy komoly versenycsapat gerince ki nem alakul dúcomban – addig az egyéveseimet csak május elején kezdem trenírozni (25-50-50-50-130-130 km) utána az első külföldi út. Így jobb időjárási viszonyok között szokják meg mit akarunk, s az év utolsó 3-4 kerületi útjára még odaérnek.

  Az egyévest kímélve mozgatjuk – igaz én minden galambot, mert túlságosan szeretem őket – 130 km elértével elvben csak kéthetente, vagyis teljesen fitt állapotban, lenyugodva, élhelyezésre kész kondícióban teszem be.

  Ellenvetés volna: de hát így nincs komoly kipróbálás, annak hétről hétre kosárba kell mennie, vagy pusztuljon!

  Ha az acél, hogy megállapítsuk melyik hol töri ki a nyakát, akkor persze elfogadom érvként ezt. Ha azonban két-három év múlva bajnokcsapattal szeretnénk rendelkezni, akkor nem húzhatjuk szakadásig a galamb fizikai és „lelki” zsinórját. Az utóbbit, a lelkit csak úgy odavetettem, de nem véletlenül. Rengeteg galamb veszik el, mert elfoglalták távollétében a fészkét, mert az erősebb hímek nem engedték nekik tetsző fészekhez jutni, mert durva volt hozzá galambszerető gazdája stb.

  A fizikai zsinór kérdésében azt vallom – és ezzel lassan a következő témakörbe jutok át -, hogy kosárba csak olyan galambot tegyünk be a versenyre, amelyik első díjra is érett állapotban van. H ilyen körülmények között – mi alulról fölfelé törekvők nem tudunk 15 galambot betenni, ami a bajnoksághoz kellene, hát akkor istenem, hatot tettünk be. De ez a hat négy élhelyezést hoz és annak is megvan a maga szépsége. Így viszonylag kevés galambot veszítünk, és aránylag jól helyezünk, és sok galambunk érik be egyre jobban. Ez aztán a kiinduló bázis a további sikerekhez.

  Ha nem így teszünk?

  Újra meg újra elveszítjük egyéveseinket, mindig túl fiatal tapasztalatlan csapattal megyünk és kosárba tett galambjaink fele eleve esélytelen, mert csak csapatunk – és a mezőny – létszámát szaporítja, s emellett lezsarolódva végül is a felét sem produkálja annak, mint amit tudhatott volna. Így maradunk örök kezdők és mezőnytöltelékek a bajnokok számára. Gondolkozzunk el ezeken a dolgokon, a józan eszünket használva. Látni fogjuk, hogy ezek a dolgok valóban így vannak, s egyedül saját szervezésünkön áll, hogy előre juthatunk-e vagy sem. Ne higgye egy kezdő sem, hogy a postagalambsportban a siker a titkokon múlik. Vannak akik ilyeneken sustorognak, de ezek tévítélet áldozatai. Józan ész van ebben a sportban is egyedül. Józan ész, amellyel felmérjük, hogy mi kell a jó postagalambnak ahhoz, hogy kifejtse és kifejthesse képességeit, és aszerint, hogy mennyit valósítunk meg ezekből a feltételekből, jutunk közelebb a célhoz. Eredményt persze a szerencse is segíthet elérni, a balszerencse pedig hátráltathat, de a biztos út: a józan észre alapozott gondolkodás, és alapos gondoskodás.

  A jó dúckörülmények megteremtése a kisebb létszámú állomány tartását indokolja. Ezeknek jobban ki lehet alakítani a feltételeit, jobban lehet gondoznunk őket, de hátrányos a bajnokságban megszabott csapatlétszám miatt. Az ilyen tenyésztőknek más örömöket kell keresnie, mint a bajnokságot. Ez pedig az egyéni élhelyezések öröme. A magam részéről nagyon hajlok erre, most, de a jövőt illetően is.

  A bajnokság: én kit verek meg vagy ki engem?

  Ez a bajnok kivételével mindenki számára csak tüskéket tartogat, igen, könnyű neki. Biztos csalt, nekem most szégyenkeznem kell, mert mazsola vagyok stb. Ebből a talajból terem a sok negatív indulat, mely táborunkban közismert. Az egyéni élhelyezés: itt a galambom repül más galambok ellen. Nem érdekel, hogy kiéi ellen. Célom, hogy a galambom legyen minél jobban elöl a listán, és ezt minél többször véghez vigye.

  Hacsak a galambjaim és az idegen galambok közt nem törnek ki negatív indulatok, a tenyésztők közt jóval kisebb a feszültség, sőt érdekes, kinek van jobb galambja vagy több is, de maga a tenyésztő nem jelent ellenfelet. Senkinek sem kell „leégnie” a többi előtt, hiszen csak galambokkal jövünk oda, és azok egymás között versengenek.

  Nekem személy szerint ez a fajta galambászkodás sokkalta jobban tetszik, a sportunk céljának jobban megfelel, kevésbé állítja szembe a tenyésztőket, kevesebb szégyent hoz emberekre stb.

  Belgiumban például ismeretlen a csapatbajnokság, mint nálunk. Ott elsődlegesen a nagyteljesítményű galambok állnak az érdeklődés központjában. A bajnokság előre meghatározott 3-4-5 versenyen egy-egy, vagy két-két, utanként változtatható előre nevezett galambbal játszódnak le. Belgium bajnoka lehet az, aki pl. 4 megjelölt úton összesen 8 galambot tett kosárba. Azaz utanként egy kis kétgalambos kosárral jelent meg a startnál.

  Engem jobban érdekel, hogy ez vagy az a galambom mit produkál, mint az, hogy én hogyan viszonyulok Németh Istvánhoz vagy Tóth Péterhez mérten. Elismerem, - de sajnosnak tartom – hogy a tenyésztők egy része csak az utóbbi szenvedélynek hódol. Azoknak viszont, akik alul vannak és fölfelé törekednek, azt ajánlom, hogy versenyzési taktikájukat egyenlőre legalább is, ne a bajnoksághoz, az ott megszabott létszámhoz mérjék, mint kiindulóponthoz , hanem ahhoz, hogy galambjaikat egyenként készítsék fel, fokozatosan növeljék azok feladatát, csak kipihenten tegyék kosárba, „első díjra érett állapotban”. Így kevés galambot vesztenek, sok jó helyezést érnek el, szerény induló létszámukhoz viszonyítva, s évről évre a kíméletesség következtében szélesebb és szélesebb jó versenycsapat megy át a következő évre, ami azután a bajnokság megnyeréséhez is kaput nyit.

  A versenyzési taktika kérdéséhez tartozik a versenyzési módszer megválasztása is. Három lényegesebb variációt érdemes felvázolni., a természetes módszert, az özvegységi módszert, és az úgynevezett totálözvegységi módszert, mely utóbbinál a hímek és párjaik is versenyeznek.

A természetes módszer nálunk a többség gyakorlata, mindenki ismeri. Hátránya az én szememben, hogy a fészekrehajtás, letojás, nevelés kondícióhiányt idéz elő, s a hétről hétre – a csapatlétszám miatt – kosárba tett galambok fizikai teljesítőképességét meghaladja időnként mindez. Így adódnak a kihagyások, melyeknek sokszor nem csak az a következménye, hogy a galamb kimarad, hanem az is, hogy a leromlás nehezebben regenerálódik, a szervezet jobban kimerül, és ennek arányában akár tartósan is elveszti esélyét a jó szereplésre. A több napra kimaradt galamb küzdenitudás morálja megtörik, rájön, hogy így is lehet, s legközelebb is ezt teszi, mikor rájön útközben a fáradtság. Belgiumban az ilyen galambot hetekig nem teszik kosárba, „elfelejtetik” ezt az epizódot, mert csak az élhelyezéseknek van értékük, és amelyik nem képes erre az értéktelen számukra. A versenydúcban a természetes módszer mellett többnyire zsúfoltság van, hiszen a hím és tojó is ott tartózkodik, a költő galamb bűzös trágyája rontja a levegő minőségét, egyszóval mindez nem előnye. Persze ettől még néhány mester egyénekre szabott trükkökkel javíthatja galambjai feltételeit, de ez viszont igen sok időt igényel.

  Az özvegységi módszert kevesen alkalmazzák nálunk. Előnye elsődlegesen nem lélektani – szerelem felszítása – ez csak szombaton kosárba tett rövid távú galambok esetében jelent előnyt. Az igazi előnye az, hogy a hímek állandóan remek kondícióban vannak, mert nem hajtanak fészekre, párosodnak, nevelnek, s mindez természetesen nagyszerű feltételeket teremt a versenyre. A tojók itt nem repülnek, azok külön vannak, ahol csak ülőrudak találhatók, hogy ne tudjanak egymás közti párosodásra alkalmas helyet találni, s itt egészen könnyű – főleg árpa – takarmányt kapnak. Gyakori, hogy nyúlketrecszerű egyedi ketrecekben tartják őket., de ez eléggé állatkínzás.

  Hátránya, hogy csak a hímek repülnek, így tulajdonképpen nagyobb létszámot kell tartani, miután a versenygalambok számának megfelelő tojólétszámot is kell tartani. Az özvegy hímek reggel és este vannak kb. 1-1 órára kiengedve, napközben dúcukba zárva tartandók. Itatásuk közös itatóból, de etetésük egyedenként fészekben történik többnyire. Itt az özvegy hímek és tenyésztőjük között személyes barátságok alakulnak ki, mikor az eljátszik velük, egy-egy szem kedvenc magot adván szájukba stb. E módszer általam ismert hazai legjelesebb képviselője Újházi Péter, aki remélhetőleg majd ír erről egy részletesebb tájékoztatót is. Tény, hogy ez a módszer egy jelentős lépés előre az „ahogy esik úgy puffan” galambászkodáshoz képest.

  A nekem legjobban megfelelő versenyzési módszer a totál-özvegység. Itt a hím és a tojó is egyformán repül, s számomra azért szimpatikus, miután tenyészpárjaim után így kétszer annyi utódot vizsgálhatok képességeire nézve, mintha csak a hímeket utaztatnám. Így tehát kevesebb galambot tarthatok, mintha csak a felét röptetném.

  Itt a párok szintén külön vannak elhelyezve, egymás melletti dúcrészben, a válaszfalon suberral zárható nyílás van az átközlekedés szabályozására. A tojók elhelyezésének elve az előző módszerhez hasonló, de itt ülőregál van (pontosan annyi ahány tojó és kivehető fenekűek).

  A műsor:

Reggel, hajnalok hajnalán ébresztő, fel a dúcba, kiengedni és kizárni a tojókat, hamar kitakarítani, áthajtani a hímeket a suberen keresztül a tojók rekeszébe, ahová szívesen mennek, mert húz oda a szívük. Ahány hím, annyi ülőke. Utána hamar kitakarítani a hímek dúcát, bekészíteni a takarmányt és a friss vizet, lemenni, mosakodni, felöltözni.

  A tojók kieresztésétől számított egy óra múlva a hímek dúcbejáróját felnyitni s a tojók beözönlenek, mert azokat a szívük idehúzza. Bejöttük után a bejárót lecsukni, a tojók esznek, közben a tojókat a hímek rekeszébe kihajtjuk és kicsukjuk. Eközben el lehet látni a többi galambot, kávét lehet inni, anyós leszidni stb. Munkába indulás előtt a tojókat a helyükre beeresztjük, a hímek bejáratát beugróra állítani, takarmányukat bekészíteni, végül a fiatalokat és a tenyészgalambokat kiengedni. Mindez két órát vesz igénybe, tehát két és fél órával munkába indulás előtt kell felkelni. Este ugyanez a munkasorrend. A galambok minden esetben az özvegy tojók helyén repülnek ki, és az özvegy hímek helyén – a felkészülés helyiségében - jönnek be.

  A párokat a kosárba tevés előtt nem kell okvetlenül megmutatni egymásnak, de hazatértük után együtt maradhatnak. Minél nehezebb volt az út, annál tovább, leghosszabban 2-3 órát. A párok együtt is mehetnek útra, legfeljebb ha az egyik korábban érkezik haza, egy hasonló színű galambot mutatunk neki - ha nem jönne rövidesen a párja -, a fészek másik felébe zárva. Az előny itt is mindig a menetkész kondíció, továbbá a viszonylag kisebb dúclétszám lehetősége. Hátránya, hogy míg a természetes és özvegységi módszernél általában napi két óra munkaigény jelentkezik a versenyszezon idején, addig az utóbbi módszernél napi kétszer két óra.

  Végül egy utolsó gondolatot szeretnék megemlíteni a távolsági állóképességet.

  A belga, a német, a holland galambok többsége jóval gyorsabb a hazai típusunkénál, de amíg a régi hazai 200-1000 km-ig jó volt, az importok inkább 4-600 km-ig jók. Ezen a távon gyorsabbak, de többet nem bírnak el, csak hosszú távú törzseik. Tenyésztőink legtöbbje már modernizálta ilyen külföldi galambokkal állományát. Ezért nem biztos, hogy mindenki egyképpen alkalmas minden távolságú versenyzésre. Így amikor az országos hosszútávú versenyeken – melynek eltörlését komoly formában fájlalom – lehetővé tették a 15 galambos részvételt, már előre elhatároztuk az induló állományok felének (sőt gyorsabbik felének) elvesztését. A nálunk divatos díjkm hajszolás, a magas csapatlétszám mellé a hosszú út nagy létszámú röptetését előirányzó rendszer a már előre lefárasztott, és a hosszú utat amúgy sem bíró galambok végét jelentette.

  Ne feledjük a tanulságot: a hosszútávú verseny kell, mert az igazi minőség itt kerül felszínre. A másik: azokat a galambjainakt, melyek csúcshelyezésekre szállnak 4-5-600 km-ről nem kockáztassunk messzebbről! Mert minek megpróbálni hol szakad el a cérna? Ha egyszer biztosan hoz élhelyezést egy madár az említett távokon, akkor a biztosat ne cseréljük fel a nagyon is bizonytalanért! Így maradnak meg jó galambjaink, melyek ha speciális távúak is, de hasznos sikerszerzők.